Acsádi Rozália: Virág voltam, madár lettem

Tarlón nyíltam, nyíltam réten,
szirmaimmal szél vitázott,
anyám gyöngyének neveztek,
apám kék virágnak látott.

Virág voltam, madár lettem,
napszárnyúvá színesedtem,
napszárnyúvá, libbenővé,
szitakötőt kergetővé.

Virág voltam, madár lettem,
szárnyaim feszültek égnek,
hívtak hegyek, óriások,
tornyos felhők megigéztek.

Néha fönt a hegymagasban
anyám tekintése fénylett,
s ráfestettem szép hajára
a hófehér öregséget.

Szálltam anyám ablakára
napvirágos délelőttön,
felhők rajzolták az égre
könnyűsurranású jöttöm.

Anyám ablakára szálltam,
láttam kezében a csendet,
azt vigyázta, azt becézte:
ráhajolt és elmerengett.

Szemében a meleg bánat,
pillantása apró lepke,
lebbenése, illanása
könnyű szárnyamat sebezte.

Nevetését kértem volna,
hajához hajolni vágytam,
simogatni apró arcát:
örülni, hogy megtaláltam.

S nem hallhatta meg a hangom,
énekemet nem érthette,
amit látott, nem volt az más,
mint egy röpkeszárnyú lepke.

Hívtak hegyek, óriások,
tornyos felhők megigéztek,
virág voltam, madár lettem,
szárnyaim feszültek égnek.

Néha fönt a hegymagasban
apám tekintése kéklett,
s ráhintettem homlokára
a megnövő messzeséget.

Szálltam apám ablakára,
tűzpipacsos május fénylett,
sziromlobogásos hajnal
fésülte a mindenséget.

Apám ablakára szálltam,
néztem földfekete arcát,
árnyékok motoztak testén:
kitakarták, betakarták.

Tekintése lázas csillag,
szemében távoli rétek,
madaras énekkel hívtam,
madaras énekkel kértem.

Meg sem ismert, meg sem látott,
meg se rezdült arcán arcom,
szárnyaimmal verdesődtem,
tudtam, el kell végleg hagynom.

Pedig még maradtam volna,
pedig vigasztalni jöttem,
sötét kín gyötörte arcát,
s bánat sötétlett fölöttem.

Tarlón nyíltam, nyíltam réten,
árnyékommal szél vitázott,
rámhajoltak apró titkok,
rámfeszültek szörnyű átkok.

Virág voltam, madár lettem,
napszárnyúvá színesedtem,
napszárnyúvá, libbenővé,
soha-vissza-nem-térővé.