napjainkat sorra fölgyújtsák az esték
mély csönd csurog át rajtunk az álmunk
fönn fehér rigó a csillag holdat hiába keresnénk
az istennek ártunk olyan tehetetlen a fájdalmunk
csak egy kéne egyetlen dalos madár
hogy vércseszárnya alá rejtse a sötétséget
de körülöttünk a létezés is alva jár
és órákat számlálnak perctörések
minden föld puszta lesz mire mienk lenne
a nap sugaraival sáfárkodik a pokol
mint vörösre színezett esőcseppek záporoznak le
tűzcsöppek a bóbitás felhőszökőkutakból
az ég alatt szomjas pohár a föld
józanságával töltekezik 84 év nyomor
ha valamennyi ki is ömlik a közönyből
maradékát senki sem kevesli majd a 21. századtól
olyan az életünk mint öregek szeme
vagy istené aki saját halálát a tárgyakon
feledte mindig most markolunk bele
és valami megfoghatatlan erő hátranyom
olyan az életünk mint rég elfeledett jövő
amire időnként csakúgy visszagondolunk
körülöttünk a halál nő és egyre kétségbe ejtőbb
hogy mindent épp neki kellene meggyónnunk.
