Ady Endre: Az éj zsoltára
Igy zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntné vérrel
És melegitné
Izzó, beteges dohogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

William Buttler Yeats: Két fa

Ó, drágám, önszívedbe nézz:
ott nőtt a szent fölségű fa;
sudara örömtől merész,
virágban remeg ágboga.
Gyümölcse szivárványszínű,
mennybeli csillag tüköre.
Gyökere biztos erejű,
az éj nyugalmát szövi be.
Zene kél ingó sudarán,
hullámnak ő ad ütemet,
zenével házasítja szám
s varázsdalt dúdolok neked.
Bikfic szerelmek lengik át
a kulcsolódó ágakat,
dobálnak tüzes karikát:
kettőnk sorsával játszanak.
Hajukat, fürge táncukat
Ha látod, álomtájon élsz,
betölt az édes ámulat:
ó, drágám, önszívedbe nézz.

Sír a nap.Egész nap könnyeket sír az ég.

Acsádi Rozália: Virág voltam, madár lettem

Tarlón nyíltam, nyíltam réten,
szirmaimmal szél vitázott,
anyám gyöngyének neveztek,
apám kék virágnak látott.

Virág voltam, madár lettem,
napszárnyúvá színesedtem,
napszárnyúvá, libbenővé,
szitakötőt kergetővé.

Virág voltam, madár lettem,
szárnyaim feszültek égnek,
hívtak hegyek, óriások,
tornyos felhők megigéztek.

Néha fönt a hegymagasban
anyám tekintése fénylett,
s ráfestettem szép hajára
a hófehér öregséget.

Szálltam anyám ablakára
napvirágos délelőttön,
felhők rajzolták az égre
könnyűsurranású jöttöm.

Anyám ablakára szálltam,
láttam kezében a csendet,
azt vigyázta, azt becézte:
ráhajolt és elmerengett.

Szemében a meleg bánat,
pillantása apró lepke,
lebbenése, illanása
könnyű szárnyamat sebezte.

Nevetését kértem volna,
hajához hajolni vágytam,
simogatni apró arcát:
örülni, hogy megtaláltam.

S nem hallhatta meg a hangom,
énekemet nem érthette,
amit látott, nem volt az más,
mint egy röpkeszárnyú lepke.

Hívtak hegyek, óriások,
tornyos felhők megigéztek,
virág voltam, madár lettem,
szárnyaim feszültek égnek.

Néha fönt a hegymagasban
apám tekintése kéklett,
s ráhintettem homlokára
a megnövő messzeséget.

Szálltam apám ablakára,
tűzpipacsos május fénylett,
sziromlobogásos hajnal
fésülte a mindenséget.

Apám ablakára szálltam,
néztem földfekete arcát,
árnyékok motoztak testén:
kitakarták, betakarták.

Tekintése lázas csillag,
szemében távoli rétek,
madaras énekkel hívtam,
madaras énekkel kértem.

Meg sem ismert, meg sem látott,
meg se rezdült arcán arcom,
szárnyaimmal verdesődtem,
tudtam, el kell végleg hagynom.

Pedig még maradtam volna,
pedig vigasztalni jöttem,
sötét kín gyötörte arcát,
s bánat sötétlett fölöttem.

Tarlón nyíltam, nyíltam réten,
árnyékommal szél vitázott,
rámhajoltak apró titkok,
rámfeszültek szörnyű átkok.

Virág voltam, madár lettem,
napszárnyúvá színesedtem,
napszárnyúvá, libbenővé,
soha-vissza-nem-térővé.

Gál Éva Emese: Ablak

A végtelen csak addig otthonom,
amíg nyithatom és bezárhatom,
hogy biztonságot nyújtson az az űr,
ami határtalan marad belül,

s csak szívünk galaxisával dobog.
Sejtekként ragyognak a csillagok,
hogy véges létünkben a végtelen
a hiány kiáltójele legyen.

Szaporodnak a gondok, mint a csend.
Egyre több csillag hamvad idebent,
s egyszer az égbolthoz nem lesz elég

a kívül-belül rekedt messzeség,
mintha a távlat bezárná magát.
Ablaktalan lesz az egész világ.

Reményik Sándor: Omnia mea mecum porto
Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok - s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el? -
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.

titok voltál

de nem tagadtam

élő halott

szerelmünk vállaltam

ahogy megláttalak

attól a pillanattól

élő pecsétként

égsz kiszakíthatlan

úgy hívtalak

szép szerelmem

lettél akaratlan

de temetni kellett

minden nap

mi annyira

élt bennem

azóta is temetgetem

le kell ülni

a börtönt mit

az élet

ránk szabott

rácsain túlra

hiába tekintünk

az igaz szabadság 

elérhetetlen szivárvány

tűnése a semmibe

Szép Ernő
Én nem tudom

Talán a tenger mélyéből jövök
Mert úgy esik le néha a fejem
Hallgatni méla, méla lágy selyem
Borult és zúgó csendet, mely örök

milyen kevés

és gyámoltalan

a szó 

úgy kimondva

onnan lentről

a lenézett ingoványából

csak még

mélyebre süllyedve

a lélek bezárul

ámulatba ejtesz

platánfa szerelmem

te tudod

elvett  igazságom

lelked zöldjében

létezik némán

bólintasz rá értve

engem érthetetlent

látva befogadsz

esik az eső

fájó könnye

kis babám

sírján sír 

a vadrózsabokor

negyvenhárom éve

bánatom nem

múlik érted

kis angyalkám

a múlt jön

felém mindenhonnan

házak között

régi színhelyek

hangulatok ébrednek

mindinkább a múltban

élek hasztalan

a jelennel nem

tudok mit kezdeni

nincs már erőm

újra élni

Tóth Árpád: Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

KÁROLYI AMI SZÓ

Vannak csendek,
mikor a percet
átüti a szó.
Nyiss ki ajtót és ablakot,
Isten a látogató.

holt betű

életünk papiron

szárad gyűrötten

próbáltunk lenni

lettünk idegenek

minél jobban

kiismertük egymást

annál jobban

elidegenedtünk 

isten legyen

hozzánk irgalmas

napjainkat sorra fölgyújtsák az esték
mély csönd csurog át rajtunk az álmunk
fönn fehér rigó a csillag holdat hiába keresnénk
az istennek ártunk olyan tehetetlen a fájdalmunk
csak egy kéne egyetlen dalos madár
hogy vércseszárnya alá rejtse a sötétséget
de körülöttünk a létezés is alva jár
és órákat számlálnak perctörések

elérhetetlen álmom

csak vágy

sóvárgás hiába

lelki közösségbe

nem fogadnak

az övéké

ott nekem

nem tartanak

helyet fenn

élve  eltemetve

anyai helyem

nyitott kapuján

már senki

nem jár

be dolgozni

halott ház

nyitott szemű

ablakai mögött

vannak emlékeim

kihalt vadregényes

szerelmem udvara

virágzó vadrózsabokor

gyönyörű ájulásban

ráborul szerelmünk

sírhalmára sírva

valami nem

védettség rám

hajol nyom

szabadulnék ki

erőtlen vággyal

levegő hiányzik

szép tavaszom

szürke vadgalamb

segíts nekem

vadvirágos rétnek

imádatát megtartani

valami holnapot

isten erejével

bízni a lehetetlenben

A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket.
Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda.
Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik.
Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá.
Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért.
Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő.
Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák.
Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.

Áprily Lajos: Fellegvonulás

1.
Ha ez a ringó fellegraj zenélne
és Memnon-zsongást sugarazna szét,
kifeküdném az ég alá, az éjbe
s úgy hallgatnám a bujdosó zenét,

Bede Anna : Sedativum

Át kellene aludni a beteg órákat
és melyik óra nem beteg
Átaludni a víziót az álmot
át kell aludni egy hetet
Átaludni a menthetetlen krízist
az életet

sír az eső is

beleborzong a félelembe

együtt fél velem

reszketeg könyörgésem

hallgasd meg

istenem kérlek

könyörülj a gyermeken

szívem megszakad

Reményik Sándor Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
Az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

élek halok

a jó versekért

befogadnak mint

egy jó nagykabát

körül melengetik

bánattól szakadozott

szívem dobogását

engem megöltek

azok kiket

legjobban szerettem

közülük is egy

kinek senkije

voltam vagyok

leszek isten

kezével vezetett

egymagam örökre

az apró örömök

búvópatakot játszanak

lombtalan fák

éltető töveit

hozzám vezetik

elveszett reményeim

segítsenek újra

vissza kapni

mohás álmaimon

isten elméláz

nem szabad

ilyen kegyetlenül

feladni magam

Vándor Lajos: Képtár

Nyilvános képtár a lelkem,
de van benne
egy különterem,
ahová
rajtam kívül

csak dereng

hogy még jöhet

nagyon mélyről

föld testéből

ég lelkéből

mennyek kékjéből

lelkem vágyából

nehéz sóhajából

megérzi várom

mint anya

gyermekvirágát karjába

öleli imádattal

isteni áhitattal

Kamarás Klára: Várakozás

Vártam ezeregy éjszakát
és azt vártam, hogy majd mesélsz,
talán a szerelem dalát,
amelyben csak hozzám beszélsz.

"Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette."

szemed kékjét

már csak

az a romház

őrzi omolva

térdre végtelen

mégis valami

tartja életben

lépcsőin vágyaink

mélybe zuhantak

vadhajtás volt

el kellett

vágni kegyetlen

nyílt seb

maradt életem

bús remény