Kinek beszéljek,tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös,szürke égnek,
esőnek,hónak,zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes:a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!

Ha olykor érzem:tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam,így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek...
kinek zokogjam,tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!

És,hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív,minek a lélek?!
Már nem tudom,miért is élek,
mért húzom,húzom,mint az állat
e sorsot,amely csupa bánat.

Csak nézek,nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve...
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek,könnyek permeteznek!
Ki tette ezt,mi történt itten?
Nem tudja más csak,csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!

Csitulj szívem,ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj,ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen...
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben...önmagának!