Szép Ernő
Én nem tudom
Talán a tenger mélyéből jövök
Mert úgy esik le néha a fejem
Hallgatni méla, méla lágy selyem
Borult és zúgó csendet, mely örök
Felhők közül ereszkedtem talán,
Megállok itt az alkonyat alatt
Én nem tudom, valamim ott maradt,
A boldogságom, fenn az ég falán.
milyen kevés
és gyámoltalan
a szó
úgy kimondva
onnan lentről
a lenézett ingoványából
csak még
mélyebre süllyedve
a lélek bezárul
ámulatba ejtesz
platánfa szerelmem
te tudod
elvett igazságom
lelked zöldjében
létezik némán
bólintasz rá értve
engem érthetetlent
látva befogadsz
esik az eső
fájó könnye
kis babám
sírján sír
a vadrózsabokor
negyvenhárom éve
bánatom nem
múlik érted
kis angyalkám
a múlt jön
felém mindenhonnan
házak között
régi színhelyek
hangulatok ébrednek
mindinkább a múltban
élek hasztalan
a jelennel nem
tudok mit kezdeni
nincs már erőm
újra élni
Tóth Árpád: Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
KÁROLYI AMI SZÓ
Vannak csendek,
mikor a percet
átüti a szó.
Nyiss ki ajtót és ablakot,
Isten a látogató.
Hagyd minden dolgod,
a szóra figyelj.
Oly ritkán hallható.
Átömlik rajtad mint egy ölelés,
mikor Isten meglátogat.
Te vagy a hang,
a szó.
holt betű
életünk papiron
szárad gyűrötten
próbáltunk lenni
lettünk idegenek
minél jobban
kiismertük egymást
annál jobban
elidegenedtünk
isten legyen
hozzánk irgalmas